Mindig elbizonytalanodom szép és/vagy sikeres embereket látva. Nem merek velük beszélni, a gondolattól is rosszul vagyok, hogy milyen távol vagyok tőlük. Aztán itt ez a néha intenzíven és váratlanul felbuggyanó öngyűlölet is. Én nem nyújtok semmit. Nem vagyok jó semmire. Nem vagyok olyan erős, mint kéne. Milyen nevetséges, ahogy épp erről írok. Minek is írok róla? Érdekel bárkit is egy gyenge ember nyavajgása? Ugyan.

Nem tudok ilyenkor ezeknek a gondolatoknak és érzéseknek megálljt parancsolni. Hangot is adok nekik, szidom magam mint a bokrot. Ahogy egy másik emberről sosem beszélnék...

A gyerekek jó megfigyelők. De nagyon rossz következtetők. Megérzik mit gondol az ember, főleg, ha az édesanyjukról van szó. Nem akarom, hogy azt érezve, ezt a belső mintát hordozva nőjön föl a kisfiam: ha anya értéktelen akkor én is az vagyok, hisz belőle jöttem.