Nem! Nem! Elegem van, hogy állandóan az zúdul mindenfelől az emberre: légy jobb, így tudsz jobb lenni, úgy tudsz jobb lenni, légy jobb önmagadnál! Légy jobb annál aki tegnap voltál!

ELEGEM VAN!

NEM!

nem akarok jobb lenni! Miért nem vagyok jó úgy vagyok? Miért kell állandóan jobbnak lennem?

Mindenki csak jobbá akar tenni -jaj milyen rendes, még köszönjük is meg nekik!- mindenki olyan jól tanácsot adni, segíteni! de meghallgatni egyik se képes....

Hagy panaszkodjak már egy kicsit!

Komolyan az egész média, az internet is folyton szajkózza: legyél fittebb, legyél szebb, legyél türelmesebb, legyél kicsit ilyenebb és ne inkább kicsit olyan, lehetőleg egy kicsivel kevesebb ránc legyen az arcodon is!

Problémád van? Tegyél ellene! Mindenre van megoldás! Te nem akarod eléggé! Te nem vagy elég kitartó!

Te nem vagy elég.

Te nem vagy elég.

Légy több!

Légy kevesebb!

Tudjátok mit?! Szenvedtem eleget, hogy nem szeretem magam. Hogy állandóan csak jobb legyek. (Nem tett boldogabbá.)

Tudjátok mit? Így vagyok jó, hogy vagyok! Nem kell mindent kontroll alatt tartanom!

Imádok enni, stresszes vagyok, 95D kosár a méretem, anya pocakom van és lóg a mellem.

Azt csá.

Mindig elbizonytalanodom szép és/vagy sikeres embereket látva. Nem merek velük beszélni, a gondolattól is rosszul vagyok, hogy milyen távol vagyok tőlük. Aztán itt ez a néha intenzíven és váratlanul felbuggyanó öngyűlölet is. Én nem nyújtok semmit. Nem vagyok jó semmire. Nem vagyok olyan erős, mint kéne. Milyen nevetséges, ahogy épp erről írok. Minek is írok róla? Érdekel bárkit is egy gyenge ember nyavajgása? Ugyan.

Nem tudok ilyenkor ezeknek a gondolatoknak és érzéseknek megálljt parancsolni. Hangot is adok nekik, szidom magam mint a bokrot. Ahogy egy másik emberről sosem beszélnék...

A gyerekek jó megfigyelők. De nagyon rossz következtetők. Megérzik mit gondol az ember, főleg, ha az édesanyjukról van szó. Nem akarom, hogy azt érezve, ezt a belső mintát hordozva nőjön föl a kisfiam: ha anya értéktelen akkor én is az vagyok, hisz belőle jöttem.

Most, hogy elkezdtem élvezni is az anyaságot elkezdtem a múltra is többet gondolni. És arra, hogy mennyire nem vagyok rendben lelkileg. Tegnap épp csak elláttam anyai teendőimet, egész nap az ágyban voltam enerváltan, ölelgettem a fiam és bezabáltam egy csomó egészségtelen, de finom kaját.
Azt hiszem a sok egyedülléttől begolyóztam. Persze tudom, hogy a gyeden lévő kisgyerekes anyukáknak ez a sorsa, ezt vállaltam is, de ez nálam nem is most kezdődött. Elég korán. Hat-hét éves voltam mikor a szüleim elváltak. Ez azt eredményezte, hogy amint anyu egyedül mert hagyni a lakásban onnantól kezdve ezt meg is tette, hiszen dolgoznia kellett. Akkor kezdtem az általános iskolát, ahonnan az első és meghatározó élmenyeim azok, hogy sehogy sem tudtam igazán beilleszkedni, valahogy mindig kilógtam. Ki tudja már miért? Azóta is egy társaságban mindig kilógok, hol tudatosan, hol nem.. Ehhez a mentális magányhoz sikerült hozzászoknom, még büszke is vagyok rá. De a fizikai egyedülléthez egyszerűen nem megy. Az ember azért mégiscsak társas lény.. nem?

Ezenkívül társam lett az állandó önvád és öngyűlölet. Vannak rosszabb napok és vannak jobbak. Ja és a szégyen. Szégyellem a testem. Eddig is szégyelltem, de most aztán! Undorító. Nem tudtam ezt 23 év alatt sem elhessegetni. 
Szégyellem a testem, tudom, hogy fogynom kéne, közben meg veszem magamhoz az édesebbnél édesebb és kalóriadús ételeket.
Tök jó, mi?
Pár éve tudtam már fogyni, most visszanézve gyönyörűnek látom az akkori önmagam, de akkor a testemben lenni borzalmas érzés volt, rettenetesen gyűlöltem és undorodtam magamtól, a testemtől. Szóval senki ne jöjjön az akaraterő kérdéssel, mert meg tudtam csinálni, de egy: semmit nem ért, mert ugyanolyan rosszul éreztem magam, ha nem rosszabbul a testem miatt. Kettő: soha többet nem erőszakolom úgy meg magam mint akkor, a fogyás kedvéért. Az egész napom erről szólt: mennyit eszem, a bűntudatról, és önutálatról, ha más is lecsúszott mint aminek kellett volna. Utáltam azokat az ételeket, utáltam megfőzni, utáltam, hogy csak erről szól a napom, utáltam magam. Köszönöm, több ilyen erőszakot nem teszek a lelkemen.

Valami ötlet?

Eddig is nagyon őszinte voltam, de most valami olyat mesélek, amit nem hallottam nagyon sehonnan sem hangoztatni. Őszinte leszek, kegyetlenül és kendőzetlenül őszinte. Hogy bárki aki hasonló helyzetben van vagy lesz ne szégyellje magát az érzéseiért. 

Úgy gondolom, ha nem is a szülés okozta, az nagy részben hozzájátszott ahhoz amit az azt követő hetekben megéltem.

Azt mondják, az anyai ösztönök jönnek. A szeretet jön. A ragaszkodás jön. Ehhez képest ott álltam/ültem/feküdtem a sok sírástól kimerülten és nem tudtam összekötni a lakásunkban lévő alvó-síró-kakiló babát azzal az emberrel akit annyira vártunk, akinek énekeltem és akivel táncoltam, akit a saját testemmel óvtam míg a pocakomban volt. Ott volt egy gyerek a lakásban amit több mint két évig a szerelmemmel és a drága cicánkkal osztottunk meg. Nem tudtam ki ő, mit akar, csak az eszem fogta fel, hogy terhes voltam és kivették belőlem és túléltük a kórházat és most itthon vagyunk.

Egyébként a kórházból megváltás volt kijönni. Megérne egy külön posztot. Nem támogattak. Ha egy többgyermekes anyuka nem magyarázza és mutatja meg lassan hogyan is kell pelenkázni, akkor nem ment volna.. De az egész mentalitás olyan volt: neked ezt tudnod kéne, te vagy a gyerek anyja. Holott még soha azelőtt nem csináltál ilyesmit. Mintha nem tanítottak volna meg úszni, de "az anyaméhben is vízben voltál" mondattal bedobnának egy kétméteres medencébe. Vagy inkább a tengerbe. Ki tudja milyen mély, mik úszkálnak benne és ott vannak a hullámok is.

Az első héten mindenen sírtam, sírtam, hogy mennyire hiányzik a szerelmem, hogy nem tudom megölelni, nincs mellettem és legfőképpen sírtam, hogy nem érzem azt amit kéne. Mert nem éreztem semmit. Ott volt egy gyerek, egy újszülött a lakásban és csak azért gondoskodtam róla mert kellett. Olyan volt az egész mintha kölcsönkaptam volna felvigyázásra egy állatot akiről gondoskodnom kell mert megkértek. Nem csináltam semmit jó szívvel. Szeretet? Kötődés? Csak a férjem hiányzott és a régi életünk sirattam ami sosem lesz pedig tegnap még itt volt. Nem volt időm semmire, édesanyámnak köszönhetően ettem, ittam és ő végezte a házimunkát is. Sokat sírtam el a szüléstörténetet és azt hogy nem érzek semmit a kisfiam iránt akit annyira vártam és szerettem. Erről anyunak keveset, másnak semmit sem mondtam csak a férjem tudott mindenről. Nem értettem mi történik és hogy meddig marad ez így. Fogok valami bármi jót is érezni? Nem is beszélve a bezártságról..  Gépiesen csináltam mindent a kisbabám körül és kétségbeesetten vágytam arra, hogy jöjjenek az anyai ösztönök, hogy teljen az idő, minél hamarabb essünk túl a napokon, később hátha jobb lesz. Bárki kezébe átadtam akik jöttek, csak had legyek egy kicsit szabadon, ne kelljen végre csak vele foglalkoznom. Arról már nem is írok mekkora macera volt a szoptatás körül. Mert az nem úgy megy mint az újszülött csikónál aki csak feláll és szopik...

Küzdöttem a szoptatással, a fájdalommal és ürességgel. Gyomorgörcsöm volt  minden szoptatásnál, órákat ültem a fotelben, nem tudtam eleget evett e és folyton éhes volt, vagy fogalmam sincs mi baja volt. Hiába vettem magamhoz, sírt, letettem sírt, ezért hagytam had lógjon rajtam én meg nem álltam fel órákig a fotelből ahol már viszketett és fájt mindenem. Sokszor volt, hogy felvettem és még jobban sírt mint mikor nem a kezemben volt. Úgy éreztem minek kellek én, ott a tápszer, bármelyik nő vagy férfi fel tudja nevelni helyettem. Nincs rám szükség. Egyszer nagyon eldurrant az agyam. Este volt és szoptattam. Olyan ideghullám jött rám, ami borzasztó volt, az volt az érzésem, hogy... kárt fogok tenni a gyermekemben ha nem veszik el azonnal tőlem. Ordítottam és gyorsan szóltam a férjemnek aki elvette, aztán ordítva bőgtem. Durván. 10 másodperc nem sok, de annyi nem kellett és a féktelen dühöm elmúlt. Éreztem, hogy szükségem van a csöppségemre. Párom alig merte visszaadni nekem, de mikor megfogtam magamhoz öleltem és úgy sírtam tovább. Ez az este egy fontos fordulópont volt. Rájöttem, hogy szükségem van rá, hogy nélküle nem tudok létezni. 

Lassan, nagyon lassan, ahogy elkezdett kinyílni a világ felé és érdeklődést mutatni irántunk az érzéseim is  úgy változtak. Kemény munkám és siralmas óráim vannak abban, hogy anyai ösztöneim megvannak. A hatodik hét körül kezdtem el élvezni a babázást, akkor már mosolygott is ránk. Olyan elemi ragaszkodást és szavakkal le nem írható szeretetet, féltést és csodálatot érzek a kisfiam iránt, amilyet még sosem tapasztaltam. Nélküle nem lenne értelme az életemnek. Szükségünk van egymásra. Nekem nagyon nagy szükségem van rá.

A kötődés és a szeretet nem jött. Nálam magától legalábbis nem. Meg kellett érte küzdenem. Szóval igen, most már kimondom. Megszültem. Világra hoztam a kapcsolatunkat a gyermekemmel, aki olyan már mintha mindig is velem lett volna és határtalanul szeretem őt.

A napokban meséltük el a barátnőmnek mi történt a kórházban. Hogy lettünk hárman egy család.

A család születése szentség. Együttlét, az együtt élménye. Vitatkozik ezzel velem valaki? Egy ember születése szentség, a babával pedig anya és apa is megszületik. A családtagok között van a legerősebb karmikus kötődés. A szülés szentség. Elmondhatatlanul vágytam arra, hogy átéljem azt a más tudatállapotot ami a szülést segíti. Úgy gondolom ez egy meditáció.

A legszebb és legjobban felszerelt szülőszobát kaptuk. Volt tatami, fürdőkád, gumilabda, lóghattam egy plafonra felszerelt kötél-létrán. Befeküdtünk a franciaágyba, hátulról átölelt a párom, Palya Beát hallgattunk. Ahogy erősödtek a fájások beülhettem a kádba, elterebélyesedtem, mögöttem a szerelmem. Kowa dalokat indítottam a telefonomon, beszélgettünk és mikor jött egy fájás belehelyezkedtem, be- és kilélegeztem, élveztem ahogy dolgozik a testem. Akkor csöndben vettem a nagy levegőket. Nagyon élvezetes dolog amikor érzed, hogy nyílsz és a tested teszi a dolgát. Végre! Akkora boldogság volt! A kádból alig bírtam kiszállni, mert már nehezen mozogtam, erősebbek voltak a fájdalmak. Azután rátettek a CTG-re, megérkezett a dúlám is. Később visszajött a szülésznő, onnan begyorsultak az események: rossz eredmények, leesett szívhang, nehézkes felmászás a szülőágyra, gyors burokrepesztés, hirtelen elöntött a meleg nedvesség, hirtelen nagyon erős fájások, meconiumos magzatívíz (belekakilt), hirtelen bejött még egy szülésznő, megjelent egy orvos, megvizsgált és megállapította, hogy nem jól tágulok, nem szülnék meg egy órán belül. Közölte, hogy meg kell operálni. A férjem és a dúla végig fogták a kezem. Megjelent még egy orvos, megitattak velem egy szörnyű löttyöt, azt mondták savlekötő, hogy ne hányjak, egyszercsak a szülőágy mellett termett egy műtősfiú egy ággyal. A sűrű, sokkal erősebb fájdalmak között kellett áttámolyognom a másik, istentelenül keskeny ágyra, ami még közben mozgott is és magas volt, a műtősfiú segített. Gyorsan toltak el a szülőszobáról, a párom jött utánam és mosolyogtam, úgy mondtam neki, hogy szeretlek, majd tovatoltak. Onnantól szorosan összecsukva tartottam a szemem. A műtőből csak a zöld színeket láttam (álmodtam vele egy párszor) ahogy átkecmeregtem megint egy újabb ágyra ami fekete volt. Egy szál szülősing volt rajtam, ami hátul nyitott, pucéran. A műtőságyon hely csak a törzsemnek volt, a combomat terpeszben kellett ráraknom a tartóra és csukott szemmel kerestem a kezemmel a kéztartót is, szóban navigáltak. Olyan volt, mint kifeszítve Krisztus a kereszten. Megkérdezték mikor ettem, alig emlékeztem, az aneszteziológus bunkón a szülésznőmet szidta miért ettem. Mondták, hogy vegyek nagy levegőket, arra gondoltam most valami szépre kell gondolnom mert mindenhol azt mondják akkor jól alszol. Így arra gondoltam, hogy a szerelmem otthon az ágyunkon átölel miközben a cicánk hozzám bújik. 5-6 levegőt vehettem majd olyan volt mintha egy mocsárba süllyednék.

Emlékfoszlányok vannak arról, hogy mindent megköszönök, hogy valaki leszid miért nem vagyok ébren. Szerencséje volt, hogy nem voltam magamnál, mert azt gondoltam: a retkes kurva anyád, most műtöttek, persze hogy nem tértem magamhoz te vadbarom. A párom mesélte, hogy az első szavam az volt, hogy szeretlek (erre halványan emlékszem) majd megkérdeztem hogy van a kisfiunk (erre már nem).

Legközelebb már úgy tértem magamhoz, hogy egy sötét szobában voltam. Valaki jajgatott velem szemben. Nem tudom már kivel beszéltem először az édesanyámmal vagy a férjemmel. Anyu azt mondta, hogy gyönyörű a kisfiam, látta a képeket. Azon gondolkoztam, hogy vajon megnézzem e ezeket a képeket. Végül megnéztem. Először a kisfiamat -akit 9 hónapig hordtam a szívem alatt, akinek minden rezdülését éreztem, aki minden rezdülésemet érezte- egy messengerüzenetben küldött fényképen láttam. Onnantól folyton az volt bennem: hol van a kisfiam? A kisfiamnak szüksége van rám! Két alvás között az ébrenlétekben azt gondoltam: aludnom kell, hogy minél hamarabb megfoghassam és megölelhessem a babámat mert most még nem tudom, magamról is alig tudok, kifordulna a kezemből, most még a köhögés is fáj.
Egyedül voltam, csak az éjszakás nővér jött be néha, megitatott, ilyesmi. Csak a sötét, a folyosóról beszivárgó fénynyalábok és a szemben lévő nő jajgatása és a szívmonitorának csipogása. (Később megtudtam, hogy 29 hetes kismama volt, levált a méhlepénye, a babáját elvitték egy másik kórházba, azt sem tudta mi történt vele, él e egyáltalán...)

Aznap délután egy család született. Együtt kellett volna lennünk, nem? Együtt. Én félig eszméletlenül, a szerelmem otthon, a kisbabám ki tudja hol, de nem velem.

Végül másnap reggel, 14 óra eltelte után vehettem kézbe a kisfiamat, mikor szó nélkül a kezembe nyomták. Viccesen megjegyeztem, hogy még sosem fogtam ilyen pici gyermeket amire az volt a válasz: hát itt az ideje hogy megtanulja, maga az anyuka.
Akkor megnéztem, pityeregtem és igaz az ágyon felülni alig tudtam, de kézbe fogtam és megpróbáltam megszoptatni.

Nem tudtam mi történt mialatt ki voltam ütve. Csak napokkal, hetekkel később kezdtem el kérdezősködni a férjemtől. A legjobban annak örülnék, ha ő is megírná az ő verzióját. Úgy teljes. Sajnos a kisfiunk verzióját sosem tudhatjuk meg.

De megszületett egy család. Mindhárman különböző helyeken. Szétszakítottak minket és azóta sem tudtam magam összerakni.

Nem tudom sírás nélkül elmesélni a történetemet. Pedig 6 hét és két nap eltelt azóta.

Nem tudom mikor fogom tudni feldolgozni ezt rendesen.

A várandósságom nagyon szépen telt. Boldog voltam, rendszeresen jártam jógázni, együtt nevettünk a párommal, hogy milyen lesz majd ha hárman leszünk, milyen vicces dolgokat fogunk csinálni. Hetedik hónapomban jártam mikor még gyorsan elmentünk együtt egy utolsó útra kettesben. Nem volt semmi különös csak egy kis wellness én pedig már alig bírtam járni, de amennyit csak tudtam sétáltam és várost néztünk. Élvezetes volt, mosolygom ahogy visszaemlékszek, a kellemetlen tünetek ellenére is. Kiderült, hogy kisfiút várunk, ami engem meglepett, hiszen annyira úgy éreztem, hogy lányunk lesz. Nehezen találtunk nevet, kész kaland volt. Csupa mókás és ciki nevet találtunk, de egyet sem ami tetszett. Nem akartuk Attilának, Bencének, Istvánnak, Péternek... valami különlegeset szerettünk volna. Valami  méltóságteljes, északi, viking nevet. Napokig olvastuk az utónévkönyvet, az ábécé majdnem összes betűjén átmentünk, mikor egy névre mindketten felkaptuk a fejünk.. Megtaláltuk!

Dúlát fogadtam, egy csodálatos nőt akivel mindent meg tudtam beszélni, elmesélhettem neki azt a spirituális utat amin járok. Hogy megéreztem, hogy jön hozzánk egy kis élet és hogy mit szeretnék a szülés alatt. Ő ajánlott szülésznőt, imádnivaló asszonyt akinek sosem felejtem mennyit köszönhetünk. Elmondtam neki, hogy mit tartok fontosnak: az aranyórát amit együtt tölthetünk el hármasban, hogy azonnal megszoptathassam ha igénye van rá, hogy a köldökzsinórt ne vágják el azonnal, hogy bejöhessen a dúla és a férjem, hogy ne zargassanak, had mennyünk együtt végig ezen az utazáson. Hogy mi lett mindebből, azt következőleg mesélem el, ami számomra igazán nehéz lesz.

Minden rendben ment, körülbelül a harmincadik hétig (a terhesség normálisan 40 hét), amikor magas vérnyomást diagnosztizáltak nálam. Innentől állandó mérés, gyógyszer, fokozott odafigyelés. Nem gondoltam volna, hogy ez problémát jelent, igyekeztem pozitívan hozzáállni. Eszembe sem jutott, hogy ez problémát okozhat. Hát egy kicsit okozott...

Az utolsó két hét hozta a megpróbáltatásokat. A kiírt időpont előtt történt, hogy rendszeresebb fájásokat észleltem. Azt gondoltam: igen! Ez az! Ebből lassan lehet valami! Sütött a nap, én végtelen boldogságban úsztam, együtt sétáltunk az utcán, mértük a fájásokat. Majdnem mindenkit beizzítottam, olyan biztos voltam a testemben! Nagyon bíztam a testemben és a megérzéseimben, még sosem csaltak meg. Tudtam, hogy képes leszek egy gyermeket világra hozni. Egy dologtól féltem: hogy fél csípőficamom miatt kiugorhat a lábam, mint nagymamámnak, akinek újra előjött a csípőficama szülés után. A dúla szavai megnyugtattak: hogy ha természetesen hagynak és nem avatkoznak be erőszakkal, akkor kevés az esélye, hogy ilyen történjen. Innentől kezdve nem féltem. Biztos voltam és emelt fővel tekintettem előre. Azon a napon is, mikor rendszeresebb fájásaim lettek. Mosolyogtam, erősnek éreztem magam.
Estére elmúlt...
Azután a nap után már elmúlt az öröm. Kicsit mindig reménykedtem, de úgy éreztem csak áltatom magam vele. Úgy éreztem sosem fogok megszülni.. hogy cserbenhagytak a megérzéseim és a testem. Ez az egész igazán most tudatosul bennem, hogy visszagondolok. Hitehagyott, ez a szó jut eszembe. Ahogy teltek a napok egyre kevésbé reménykedtem. Majd a szülésindítás réme lépett képbe mikor bemutattak az egyik főorvosnak aki eldöntötte, hogy van 3 napom, hogy magától meginduljon. Hétfőtől csütörtökig.... Innentől minden nap be kellett menni a kórházba, minden nap NST (CTG) vizsgálat, minden másnap ultrahang. Kicsit idegölő volt.. akkora pocakkal..
A szülésznőm nyert nekünk még csütörtöktől időt, mikor egy másik főorvosnak is bemutatott és azzal, hogy az összes vizsgálat mindig, minden rendben volt. Vasárnapig kaptunk időt. Ha addig semmi, akkor meg kell indítani. Életünk leghosszabb hete volt.

Minden nap. Minden órában. Minden percben. Minden apró fájdalomért hálás voltam, vártam és meglovagoltam ezeket a fájdalomhullámokat. Annyira örültem, ha fájt! Annyira vártam!

Végül nem történt semmi... 

Pedig annyira vártam! Várandósság.... valóban az volt. Életünk leghosszabb hete volt.

Vasárnap, reggel hétre édesapám bevitt a kórházba és nyolckor prosztaglandin géllel megindították a szülést...

A következő állomás a fogantatás. Kicsi ízelítőt már mutattam abból hogyan is gondolkodom és élem az életem. Vagyis inkább: érzem az életem. Megérzem. Spirituális beállítottságú vagyok és nem hiszek a véletlenekben. Pontosabban: tudom, hogy nincsenek véletlenek. Ezt a fajta gondolkodást ezt lehet szeretni, nem szeretni, elítélni, butaságnak tartani, főleg a mai világban. De én ilyen vagyok. És kész. Ez engem boldoggá tesz és biztossá abban, hogy mindig van értelme annak ami velem történik.

A gyermekemmel megfoganásával is így volt. 2017. májusának első vasárnapján, anyák napján, hazafelé egy buszon ülve éreztem meg, hogy anya vagyok. Hogy ott van mellettem. Hogy kész vagyok anyává válni. Az igazság, hogy egyetemre is csak azért jelentkeztem, hogy egyszer megtapasztaljam milyen is az az élmény, milyen érzés azt a szerepet megélni, mint "egyetemista". Mielőtt jelentkeztem volna, érettségi előtt is tudtam, hogy a párommal szeretnék családot alapítani és gyermeket szülni neki. Tudtam, hogy akkor még nem vagyok kész, így elmentem egyetemre, gondoltam majd alatta biztosan megérek és jobban megismerem magam, ami által majd még jobb anyja lehetek majd a gyermekemnek. Az én felfogásom szerint akkor lehetek jó szülő, ha ismerem önmagamat és tudatosan munkálkodom magamon mert az eddigi megfigyeléseim szerint egy gyermek nem olyan lesz amilyenné nevelik, hanem olyan amit a szüleitől lát. Lehet rákiabálni, hogy mit kiabál... lehet csesztetni, hogy olvasson, de ha a gyermek még soha nem látott könyvet a szülei kezében... Azt hiszem ez világos. Fontos magammal tisztában lenni, hogy a gyermekem felé is minél tudatosabban fordulhassak. Egész tavalyi évben (de már előtte is) vonzottak a gyermekneveléssel, a tudatos gyermekneveléssel, pozitív gyermekneveléssel foglalkozó könyvek, írások, blogok. Mindig érdekelt a pszichológia, az emberi lélek. Mindig figyeltem a körülöttem lévő gyakorló szülőket. Folyamatosan értékeltem, átértékeltem a szüleimmel, nagyszüleimmel való kapcsolatomat és dolgoztam föl a tőlük kapott (nem szándékosan okozott!) sebeket. Hogy én ne kövessem el ugyanazokat a hibákat és rálássak a cselekedeteim okaira. Azt hiszem nyugodtan kimondhatom, hogy készültem az érkezésére. Mikor pedig kiderült, hogy tényleg várandós vagyok és elmondtam ezt a páromnak is nagyon vártuk őt.

Rá készültem és rá vártam.

Így indultunk.

Hol is kezdjem ezt a történetet? Nem igazán tudom hol kezdődik. A hazaérkezéstől kezdjem? A születésétől? A megfoganásától? Az igazság, hogy érdemesebb lenne ott kezdeni mikor megismertem a párom.

Mikor összejöttünk már akkor tudtam, hogy ő lesz a férjem. Ő az egyetlen. Hogy neki fogok gyereket szülni. Tudom, hogy szentimentálisan hangzik, de ilyen vagyok, az egész életem a megérzéseimre építem és még nem hibáztak.  Mintha (mintha?) egy felsőbb hatalom segítene és küldené az energiát és az irányt. Mindig tudtam, hogy egyszer lesz gyermekem, majd ha megismerem azt az egyetlen férfit akivel végigjárhatom ezt az (akkor, tizenhat évesen még kicsit unalmasnak gondolt) utat.

Senki másnak nem szültem volna a világon, csak Neki.