A napokban meséltük el a barátnőmnek mi történt a kórházban. Hogy lettünk hárman egy család.

A család születése szentség. Együttlét, az együtt élménye. Vitatkozik ezzel velem valaki? Egy ember születése szentség, a babával pedig anya és apa is megszületik. A családtagok között van a legerősebb karmikus kötődés. A szülés szentség. Elmondhatatlanul vágytam arra, hogy átéljem azt a más tudatállapotot ami a szülést segíti. Úgy gondolom ez egy meditáció.

A legszebb és legjobban felszerelt szülőszobát kaptuk. Volt tatami, fürdőkád, gumilabda, lóghattam egy plafonra felszerelt kötél-létrán. Befeküdtünk a franciaágyba, hátulról átölelt a párom, Palya Beát hallgattunk. Ahogy erősödtek a fájások beülhettem a kádba, elterebélyesedtem, mögöttem a szerelmem. Kowa dalokat indítottam a telefonomon, beszélgettünk és mikor jött egy fájás belehelyezkedtem, be- és kilélegeztem, élveztem ahogy dolgozik a testem. Akkor csöndben vettem a nagy levegőket. Nagyon élvezetes dolog amikor érzed, hogy nyílsz és a tested teszi a dolgát. Végre! Akkora boldogság volt! A kádból alig bírtam kiszállni, mert már nehezen mozogtam, erősebbek voltak a fájdalmak. Azután rátettek a CTG-re, megérkezett a dúlám is. Később visszajött a szülésznő, onnan begyorsultak az események: rossz eredmények, leesett szívhang, nehézkes felmászás a szülőágyra, gyors burokrepesztés, hirtelen elöntött a meleg nedvesség, hirtelen nagyon erős fájások, meconiumos magzatívíz (belekakilt), hirtelen bejött még egy szülésznő, megjelent egy orvos, megvizsgált és megállapította, hogy nem jól tágulok, nem szülnék meg egy órán belül. Közölte, hogy meg kell operálni. A férjem és a dúla végig fogták a kezem. Megjelent még egy orvos, megitattak velem egy szörnyű löttyöt, azt mondták savlekötő, hogy ne hányjak, egyszercsak a szülőágy mellett termett egy műtősfiú egy ággyal. A sűrű, sokkal erősebb fájdalmak között kellett áttámolyognom a másik, istentelenül keskeny ágyra, ami még közben mozgott is és magas volt, a műtősfiú segített. Gyorsan toltak el a szülőszobáról, a párom jött utánam és mosolyogtam, úgy mondtam neki, hogy szeretlek, majd tovatoltak. Onnantól szorosan összecsukva tartottam a szemem. A műtőből csak a zöld színeket láttam (álmodtam vele egy párszor) ahogy átkecmeregtem megint egy újabb ágyra ami fekete volt. Egy szál szülősing volt rajtam, ami hátul nyitott, pucéran. A műtőságyon hely csak a törzsemnek volt, a combomat terpeszben kellett ráraknom a tartóra és csukott szemmel kerestem a kezemmel a kéztartót is, szóban navigáltak. Olyan volt, mint kifeszítve Krisztus a kereszten. Megkérdezték mikor ettem, alig emlékeztem, az aneszteziológus bunkón a szülésznőmet szidta miért ettem. Mondták, hogy vegyek nagy levegőket, arra gondoltam most valami szépre kell gondolnom mert mindenhol azt mondják akkor jól alszol. Így arra gondoltam, hogy a szerelmem otthon az ágyunkon átölel miközben a cicánk hozzám bújik. 5-6 levegőt vehettem majd olyan volt mintha egy mocsárba süllyednék.

Emlékfoszlányok vannak arról, hogy mindent megköszönök, hogy valaki leszid miért nem vagyok ébren. Szerencséje volt, hogy nem voltam magamnál, mert azt gondoltam: a retkes kurva anyád, most műtöttek, persze hogy nem tértem magamhoz te vadbarom. A párom mesélte, hogy az első szavam az volt, hogy szeretlek (erre halványan emlékszem) majd megkérdeztem hogy van a kisfiunk (erre már nem).

Legközelebb már úgy tértem magamhoz, hogy egy sötét szobában voltam. Valaki jajgatott velem szemben. Nem tudom már kivel beszéltem először az édesanyámmal vagy a férjemmel. Anyu azt mondta, hogy gyönyörű a kisfiam, látta a képeket. Azon gondolkoztam, hogy vajon megnézzem e ezeket a képeket. Végül megnéztem. Először a kisfiamat -akit 9 hónapig hordtam a szívem alatt, akinek minden rezdülését éreztem, aki minden rezdülésemet érezte- egy messengerüzenetben küldött fényképen láttam. Onnantól folyton az volt bennem: hol van a kisfiam? A kisfiamnak szüksége van rám! Két alvás között az ébrenlétekben azt gondoltam: aludnom kell, hogy minél hamarabb megfoghassam és megölelhessem a babámat mert most még nem tudom, magamról is alig tudok, kifordulna a kezemből, most még a köhögés is fáj.
Egyedül voltam, csak az éjszakás nővér jött be néha, megitatott, ilyesmi. Csak a sötét, a folyosóról beszivárgó fénynyalábok és a szemben lévő nő jajgatása és a szívmonitorának csipogása. (Később megtudtam, hogy 29 hetes kismama volt, levált a méhlepénye, a babáját elvitték egy másik kórházba, azt sem tudta mi történt vele, él e egyáltalán...)

Aznap délután egy család született. Együtt kellett volna lennünk, nem? Együtt. Én félig eszméletlenül, a szerelmem otthon, a kisbabám ki tudja hol, de nem velem.

Végül másnap reggel, 14 óra eltelte után vehettem kézbe a kisfiamat, mikor szó nélkül a kezembe nyomták. Viccesen megjegyeztem, hogy még sosem fogtam ilyen pici gyermeket amire az volt a válasz: hát itt az ideje hogy megtanulja, maga az anyuka.
Akkor megnéztem, pityeregtem és igaz az ágyon felülni alig tudtam, de kézbe fogtam és megpróbáltam megszoptatni.

Nem tudtam mi történt mialatt ki voltam ütve. Csak napokkal, hetekkel később kezdtem el kérdezősködni a férjemtől. A legjobban annak örülnék, ha ő is megírná az ő verzióját. Úgy teljes. Sajnos a kisfiunk verzióját sosem tudhatjuk meg.

De megszületett egy család. Mindhárman különböző helyeken. Szétszakítottak minket és azóta sem tudtam magam összerakni.

Nem tudom sírás nélkül elmesélni a történetemet. Pedig 6 hét és két nap eltelt azóta.

Nem tudom mikor fogom tudni feldolgozni ezt rendesen.